Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában, Nemcsak jó anyák mosolyában Megannyi mozdulatában Lelkük minden zugában Ott szeretet van Nemcsak bölcs vének tanácsában Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget - Hol szeretet van, Ott szeretet van És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban Másokért dobban a költő-szív szakadatlan Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka Hol szeretet van, Ott szeretet van S fönnmarad holtodiglan Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából Marad csak roskadt sátor az idő viharától S már nem az ujjak - dermedt pillantások Simulnak enyésző testmezőkre Mik eltűnnek örökre Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak az estben aláhulló pehelyben E máris tökéletesben, mert arányaiban Jövendő világok váza - és remekben, Mert simulásában, arcodra hullásában, Ahogyan gyöngéden megérint az éjben - Abban szeretet van S hol szeretet van, puska nem dörren, Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben, Kering erekben, nem buzog sebekben, Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban Hol szeretet van, Ott szeretet van Szamócafej a vércsepp - igézve nézed Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat, Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat Hol szeretet van, Nem baj, hogy más vagy Más a honod, a templomod, s nyelvedben, Lélek-emelte versedben másként Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok Hogy mongolos az arcod - szabad Hogy a szavak hozzád vonuljanak Mint hegyből a nyáj És senkinek se fáj, hogy bennük még Véreid rakta, Szent István -látta Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak, Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak - Ott nem félsz Élsz csillagfénnyel a szemedben Nem gyűlöletben, hisz tudják: Tüdő halványlik, szívmoraj hallik, Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek S lám, arcodon is közös a bélyeg A halál-sütötte enyészet Nézheted, mint állat bőrén a jelet Hol szeretet van, Elpusztíthatatlan, Űri áradatból, az időfolyamból Arany szemcséit kimoshatod, S a világot belőlük összerakod, Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok Ember s táj előragyog Megláthatod minden keservek könnyét Fájdalmak fekete gyöngyét mert Minden mi kín, a lélek-fény útjain Hozzád is átszáll, Veled is munkál fáj Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben Zengő kövekből hallik Vizeken halál iramlik Rémülten hordod kozmikus sorsod Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam Sodorja hullt falevélen  Nincs menekvés földön-égen? Kérded esetten, félelem-sebzetten, Idő-szegekkel verten a létkereszten Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen S ekkor fénylik fel Isten Lelkedben, minden sejtedben Általa emberré épülsz, Már csak a jóra készülsz, Röpít a kegyelem Gyorsan, aranyló hit-burokban, Virágzó, békét sugárzó, S mint betlehemi fényözön Elönti bensődet az öröm Hogy benned szeretet van kiapadhatatlan Látod, hogy növi be a világot Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya Halál nem rettent, serkent: a jóra Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz, Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed Akár egy cinege madárkát, a Földet Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt, Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat, Simítod, ne remegjen, Gyógyuljon, ne ernyedjen Űri fán fényesedjen Csak arról énekeljen: Ahol szeretet van, remény és jövő van. Hit ez a dal is Ez a hű Ez az érted is szóló mű Mely majd ott áll a sírodnál Megmondja, ki voltál Porod is neki szolgál

                                                            2007.02.12.

Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni abba, hogy egyedül vagy?
      Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed, farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között talán?
      De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan. Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
      Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod, amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
      A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd, mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
      És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd, szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék, messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona, posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod, ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely elválasztja az embertől az embert.

                                                                                                                    B. Radó Lili

                                                                                                                         2007.02.19.

B. Radó Lili: Miért félsz?               

                                                                                                             2007.02.19.

  A szeretetet nem azért kell gyakorolni, hogy jók legyünk, hogy jobbá tegyük a világot valami elvont erkölcsi felelősségtudatból, sem azért, hogy lemondjunk az élvezetekről.

          Ha az ember elég energiát talál ahhoz, hogy fenntartsa önmagában a szeretet érzetét, az kétségkívül segítséget nyújt a világnak, de ennél sokkal közvetlenebbül segíti magát az embert.

                                                                        James Redfield: A mennyei prófécia c. könyvéből

                                                                                 2007.02.25.

Reményik Sándor: Forma       

Sötét anyag: ím lebírkóztalak, Kavargó, vak tömeg: urad vagyok, A ködbeszédült völgyfenék fölött, Az ormokon új hajnalfény ragyog; Vajúdott a föld forró, lágy öle S a tiszta, kemeny kristály lettem én, Álmodtak vizirózsát ős-tavak S lettem virág az alkotó kezén; A szenvedések kohója kitárult, Zúgott az olvadt arany, mint a láva, Levált a tűzben vér, por, szenny, salak, S születtem én a megviselt világra. Volt fájdalomdúlt összevisszaság, Mibe a tehetlen vágy belehal, Hangok elbírhatatlan chaosa - Míg megcsendültem én, az elsõ dal. A sivár élet: uszályhordozóm Imádattal hull köntösöm elébe, A kuszaságban én vagyok a rend, A zord márványban angyaloknak képe. Lettem. Vagyok királyi üzenet A Földnek. Kínok, kereszthordozások, Torz, szürke árnyak, hitvány törpeségek Belõlem nyernek új világosságot.   Sötét anyag: ím lebirkóztalak, Belõled lettem: ám urad vagyok, A ködbeszédült völgyfenék fölött Az ormokon - az én fényem ragyog.

                                                                             2007.02.25.