Dsida Jenő: Tavasz kezdetén

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

1924

                                                                             2006.03.07. 

Március 8. Nemzetközi Nőnap

Varga Ibolya: Őrszem            

Őrződ vagyok a küszöböd előtt föld fölé tartom az ünnepi cipőd söpröm az utat lépteid előtt Küllő vagyok ha kerékpárra ülsz párnád vagyok mire fáradtan ledűlsz karmod vagyok ha védekezni kell létrád vagyok az égig mászni fel vérted vagyok ha suhannak a nyilak csókod vagyok míg nem lelsz másikat fájdalmad vagyok ha szenvedni van kedved orvosságod vagyok ha beteg lenne lelked játékod vagyok míg rám nem unsz addig bűnbakod vagyok hogy kitölthesd a raplid kéménye vagyok füstölgéseidnek fátyola vagyok könnyes szemeidnek fényed vagyok ha sötétben élsz utad vagyok hogyha útra kélsz. Őriződ vagyok. Már hiába félsz.                                           2006.03.05.

Petőfi Sándor: Nemzeti dal            

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordunk! — Ide veled, régi kardunk! A magyarok Istenére Esküszünk Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok Istenére Esküszünk Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

                                                               2006. 03.12.     

Március 22. A Víz Világnapja            

Weöres Sándor: Olvadás            

Csipp, csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz: olvad a jégcsap csepereg a víz

                                                                           2006.03.20.  

Babák

Két magzat beszélget az anyja hasában:
-Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
-Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
-Lárifári! A születés után nincs semmi, onnan még senki sem tért vissza. S különben is, hogy nézne ki?
-Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hgy ott mindenhol fények vannak...S talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
-Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még hogy szájjal enni? Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
-Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
-Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
-Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
-A Mama? Te hiszel a Mamában?
-Igen.
-Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
-Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk, és bizony neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
-Na most már hagyj békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
-Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod simogatását, érezni fogod óvó kezét.

                                                                                              (Ismeretlen szerző)

                                                          2006.03.20.  

 Egy öreg szerzetes így szólt társához, aki nehezen haladt előre a tökéletesség útján:
-Aki a mézet akarja élvezni, annak bátran szembe kell néznie a méhekkel.

-Atya, szerinted mi a magyarázata annak, hogy a gonoszok közül sokan boldog életet élnek?
-Ami késik, nem múlik. A gonoszság olyan, mint az oroszlán: előbb-utóbb széttépi gazdáját.

-Atya -, miért akarod, hogy kör alakú templomot építsünk?- kérdezte a szerzetes az apáttól.
-Hogy perselyezéskor a hívek ne bújjanak el a sarkokban!

János atya kedvenc mondása volt:
"Nem az táplál bennünket, amit megeszünk, hanem amit megemésztünk.
Nem az gazdagít bennünket, amit megkeresünk, hanem, amit megtakarítunk.
Nem az a hit üdvözít bennünket, amelyet megvallunk, hanem amelyet életre váltunk."

                                                R. Kern: A sivatagi atyák bölcs humora c. könyvéből

A sivatagi atyák egyiptomi szerzetesek, akik a III. század végétől folytattak önmegtartóztató életet Alexandria szomszédságában, a környező hegyekben, sivatagos részeken.

Jellemző volt rájuk a
"Szinte az önmegvetésig szigorú aszkézis és az utolsó ruhadarabját is odaadó emberszeretet, kemény kétkezi munka és világmegvetés, a profán műveltség elutasítása és mélységes emberismeretről tanúskodó bölcsesség, a hírnévtől való majdnem beteges irtózás és az isteni dicsőség aurájával járó, megdöbbentő csodák, harc a démonokkal és az emberi szenvedélyekkel."
                                                       Az atyák bölcsessége c. könyből Fordította: Baán István         

                                                                         2006.03.26.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék           

Alszik a hóban a hegy, a völgy; hallgat az erdő, hallgat a föld. Mikor legutóbb jártam itt, nyár nyitogatta pipacsait, a nyár nyitogatta, temette az ősz; és volt, aki vesztett, és nincs, aki győz. Lombnak, virágnak nyoma sehol, fekete csontváz a fa, a bokor, s halotti csipke a díszük is, az a törékeny tündéri dísz, mit rájuk aggat éjszaka fehér kezével a zuzmara. Alszik a hóban a hegy, a völgy, hallgat az erdő, hallgat a föld. Egyszerre mégis rezzen a táj: hármat fütyül egy kis madár. Háromszor hármat lüktet a dala, vígan, szaporán, mint éles fuvola. Az a fuvolás a Nyitnikék! Már kezdi is újra az énekét: kék füttyre mindig 'kvart' lefelé: nem sok, de örülni ez is elég. Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! Nyitni, de - nyitni, de - nyitni kék! Fütyülöm én is énekét. Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, a telet bírni illenék! Bírni és bízni illenék! Fütyül és elszáll a Nyitnikék. Nyitni kék! – fütyülök utána s nézek az eltűnő madárra. Nyitni kék, fütyülöm, nyitni kék, hinni és bízni kellenék, mint az a fázó kis madár, aki sírja, de bírja, ami fáj, akinek tele rosszabb, mint az enyém, és aki mégis csupa remény. Nyitni kék, indulok, nyitni kék, fog az én szívem is nyitni még. Nyitni kék! Ébred a hegy, a völgy, tudom, mire gondol a néma föld. Ő volt a szája, a Nyitnikék, elmondta a holnap üzenetét: a hitet, a vágyat fütyülte szét, kinyitotta a föld örök szivét: fütty-fütty-fütty, nyitni kék, nyitni kék - Nyisd ki, te, versem, az emberekét!

                                                                                      2006.03.28.