|
2006. december
Weöres Sándor: Szembe-fordított tükrök; Nemes Nagy Ágnes: Fák; Ancsel Éva a könyvéről; Nemes Nagy Ágnes: Karácsony; Pilinszky János a karácsonyról; Ady Endre: Karácsony; Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”; Csoóri Sándor: Szilveszteri tánc
Szembe-fordított tükrök
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.
Weöres Sándor: A teljesség felé c. könyvéből
2006.12.04.
Nemes Nagy Ágnes: Fák
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
2006.12.04
Valamikor szerettem volna írni egy könyvet, amelyben egyetlen lélegzetvétellel elmondom, hogy mit gondolok az emberről, de nem sikerült. Azt hiszem, ebből a kudarcból születtek a bekezdéseim.
Nem írom nagy betűvel az embert, mert nem elvont fogalmáról akarok szólni, hanem róla, a szorongatott lényről, aki bármilyen esendő is, nem átallja faggatni az eget, az időt, az isteneket. Közelről próbálom megszólítani, olyan közelről, ahonnan észre lehet venni szemének rebbenését meg azt is, ha izgalmában szaporább lesz a lélegzete.
Ancsel Éva a Száznyolcvankét új bekezdés az emberről c. könyvéről
2006.12.10.
Nemes Nagy Ágnes: Karácsony
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
2006.12.10.
Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája. Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.
Vége a karácsonyi ünnepeknek. Láttunk közben nagy havat, ólmos esőt – csak a csillagok ragyogtak tisztán, változatlanul. Nem tudom, miért írta Kosztolányi, hogy rettenti az „egész”, de megnyugtatja a „rész”. Én pontosan fordítva érzem: én azokat, akiket „részként” megszerettem a világból, mindig az „egész” gondnokságára bíztam, a szelíd mindenségre, a szelíd csillagra, s rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídségére.
A részleteket szerethetjük vagy gyűlölhetjük, de bizalmunk végül is csakis az egészben lehet vagy sehol.
Karácsony ezért számomra: nem a tél, nem is az első hó, hanem a csillagok, a mindenség örökké szelíd, kifogyhatatlan gyöngédségű hűsége, jelenléte.
Pilinszky János: Egy költő naplójából c. írásából
2006.12.17.
Ady Endre: Karácsony - Harang csendül...
|
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra. |
2006.12.17.
Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”
Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.
Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.
A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.
Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.
Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten
most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.
2006.12.27.
Csoóri Sándor: Szilveszteri tánc
Megint egy év. Megint tizenkét
óraütés utoljára. A kristályok
tisztulnak tovább, mint a lassan
kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli
szél is komolyodik, de vannak, akik
foszló papírtrombiták recsegésében
befőttesüvegek celofánján
táncolnak égő gyufaszállal.
Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük
és szerelemtelenül is ott forgatják
maguk körül az elmúlt évszakokat.
Ha tudni akarjátok: az én bandám
ropja előttetek. Nincs az ujjukon
arany, se ezüst, kemény bokájuk körül
se pönög mélabús citerahúr,
de Magyarország minden falhoz vágott
tányérja ott robban föl újra
a halántékuk mellett. Katonatánc?
hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre
készülő szíveké? Ugyan ki tudna
még jövendölni a hajladozó gyufalángból
s a verítékből, mely a mennyezetről is
nagy cseppekben csobban alá
a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások
dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb?
Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal.
2006.12.27.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
