A jelenkorról

          A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túlburjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és még tovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése. Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság. Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra- rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség-mentésnek, "zsenik" ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább "szívén viseli" a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább "menti és védi", annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg, embercsorda tovább őrlődik.

          Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és saját szemével lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el a negatív idealizmus helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék  adatott.

                                                             Weöres Sándor: A teljesség felé c. könyvéből

                                                                                                                            2006.10.01.

Ady Endre : Intés az őrzőkhöz     

Noé bárkája

          A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba, jómódba, kényszermunkára, harctérre, vezetőhelyre, vesztőhelyre: ne törődj vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed? mindezt úgyis elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért kívánj hozzá-igazodni. Az örök mértékre bízd magad: ez a Noé-bárka a mindent beborító áradat fölött. 

          Embertársaidért nem tehetsz többet, mint hogy az egyetlen menekülési módot tudatod velük. Erőszakkal megmenteni senkit sem lehet, amikor az özön mindent beborít.

         Nem igaz, hogy özönvízkor a tömeg a Noé-bárkára akar felkapaszkodni. A Noé-bárka látszik a leggyöngébb, legegyügyűbb tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.

                                                                             Weöres Sándor: A teljesség felé c. könyvéből

                                                                                                                      2006.10.09.

Weöres Sándor : Vonzás     

                                                           2006.10.09.

A katonai erő, a fegyverek, bizonyos körülmények között és bizonyos időben, relatív békét teremthetnek. Ám hosszú távon lehetetlen katonai szembenállással, gyanakvással és gyűlölettel fenntartani a békét. A világbéke csakis a lélek békéjén, kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapulhat.

 

                       Út a nyugalomhoz, mindennapi tűnődések c. könyvből, Tenzin Gyatso, a 14. dalai láma      

 

                                                                                                                        2006.10.17.

 

 

 

 

Caius Petronius Arbiter : Ősz                 

Már megtörte az Ősz a tüzes ködfátylát a tájon, s langyos gyeplőkkel fent Phoebus a tél fele vágtat, elhullatja haját a platán, s hervadt kacsok alján érett fürtjei számát olvasgatja a szöllő – ím! Mit az esztendő megigért, most itt van előttünk.

 

 

                                                                                                2006.10.17.

 

Haza

 

          A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavas hazában mindig, újra, egyre makacsabbul, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy dallamot hallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a világba, talán ez a szó: ”esthajnal!...” Mindig keresem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figyelemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem.

 

                                                                                        Márai Sándor: Ég és föld c. könyvéből

 

                                                                                                             2006.10.23.

 

Faludy György: 1956, te csillag

 

A terrible beauty is born.

(Yeats)

 

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó

és szenvedés; mégis, mikor átvágtam

a Hősök terén, mosolyognom kellett,

mert nem állt szobor többé a csizmában; –

 

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.

Földváry már kedd este elesett

a Rókus előtt. Szemközt, az iskola

padlásán felfegyverzett gyerekek; –

 

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.

Az ütegek torkolattüzeit

nézem éjjel és borzongok: a szörnyű

szépség most nálunk is megszületik; –

 

hat nap: a kénezett arcú halottak

apró csokorral mellükön, a járdán

(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,

szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

 

ölelkezés az Írószövetségben:

csomagolnak és indulnak haza;

feltépett sínek, utcák és fölöttünk

a szabadság liliom-illata; –

 

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,

és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen. Bármi

következik, boldogság, hogy megértem; –

 

és újra péntek: a Dunánál állunk,

a nap áttör ködön, füstön. Talán

sikerül minden s az alkonyat bíbor

brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

 

és szombat: hajnalban csupa reménység,

de estefelé: nyakunkon a kés.

A keleti szemhatár mögött mocskos

felhők, nyugatról álszent röfögés; –

 

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok

újabb börtönt, s ha nem is jött velem:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem; –

 

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:

eddig sem ápolt, s ha más föld takar,

mit számít az? és mit, hogy fiam majd

Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

 

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán

az ifjúságtól mind visszakapom,

és otthon, a sötét előszobákban

kabátom még ott lóg a fogason –

 

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem – kijöttél velem

 

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt

és korlát nincs sehol sem – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat

 

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,

ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,

s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

 

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,

oly könnyű volt a nehéz út veled!

Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,

ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

 

                                                                               2006.10.23.

 

Egy kirándulásról visszatérve a Mester elmesélte egyik élményét, amelyről úgy vélte, hogy az életet példázza.

          Egy rövid pihenő alkalmával elindult egy takaros ebédlőpult felé. Ínycsiklandó levesek, forró curry, és még sokféle hívogató finomság volt ott.

          Rendelt egy levest.

-Busszal jött maga is? – kérdezte egy matróna külsejű felszolgáló. A Mester bólintott.

-Nincs leves.

-Forró curry párolt rizzsel? – kérdezte a Mester zavartan.

-Ha busszal jött, nincs. Csak szendvicset vehet. Egész délelőttöm ráment, hogy elkészítsem azt az ételt, magának meg csak tíz perce van, hogy megegye. Nem engedem, hogy olyan ételt egyen, amelynek élvezetére nincs ideje.

 

                                                                            Anthony  de Melllo: Abszurd egypercesek c. könyvéből

                                                                                                                           2006.10.30.

 

Arany János : A walesi bárdok 

               

Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A welszi tartomány.   Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?   S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?   Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Welsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.   S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.   Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.   Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.   Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;   S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.   Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti welsz ebek! Ne éljen Eduárd?   Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.   Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy welszi bárd!   Egymásra néz a sok vitéz, A vendég welsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.   Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.   Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.   „Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király!   Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!”   Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.   „Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.   Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!...” S int a király. S elérte még A máglyára menőt.   De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:   „Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.   „Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd.”   Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden welsz énekest!   Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -