A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.

Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg. Hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből létre fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett: "Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?" Hosszú-hosszú időkig elmélkedett e kérdéseken, míg végül a szívében, lénye legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a Végtelenség Kígyóján nyugvó Egynek, a Világ Gyökerének a képe. Hódolva fordult hozzá.

- Mi az én teendőm?

Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:

- Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata  is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá.

Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben körültekintett, egyedül érezte magát. Ránehezedett a magányosság, és újfent összeszedve erejét, négy ősszellemet teremtett, azután rájuk parancsolt:

- Folytassátok a teremtés művét!

De azok nem örültek a mindenségből kiszakadt különvált létezésüknek. Visszavágytak az egyensúly mozdulatlan nyugalmába, nem kívántak tevékenykedni. Brahmát lángoló harag árasztotta el, amiért első teremtményeire nem tudta átárasztani akaratát. Haragja emésztő lángsugárként tört elő a homlokán, s a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakozott benne. Nem tudott mit kezdeni erejével, s mérgében sírva, ordítozva követelte:

- Adj nevet és tanyát nekem!

- Jól van - szólott Brahmá. - Mivel bömbölve bőgtél, Rudra lesz a neved. Minden teremtett dolgokban lakozhatsz, bennük lesz a tanyád. Életteremtő vagy, eredj hát, és sokasodj.

Rudra úgy is tett, de a lények, akiket életre hívott, mind éppen olyan szilajok és féktelenek voltak, mint ő maga, s indulatuk, mint emésztő tűzvész, pusztulással fenyegette a világot. Brahmá rádöbbent, és ráförmedt:

- Hagyd abba az ilyen teremtés művét! Szállj magadba, fürkészd ki önnön lényeged értelmét, s amikor majd megismerésre jutottál, megtalálod elhivatott feladatodat a világok tevékenységében!

Rudra megértette, hogy fékezhetetlen heve semmi jóra nem vezethet; magába vonult, leküzdötte indulatát, megzabolázta erejét, majd gondolatát a létezés értelmére irányította. Számolhatatlan idők elmúltával ráeszmélt önmaga igazi természetére és feladatára, s azontúl a törvény értelmében fejtette ki tevékenységét. Tudván tudta már, hogy lényegében egy mind a Lét Gyökerével, mind a Teremtővel, dolga pedig az, hogy a létesült dolgoknak a törvény szabta időben véget vessen, elpusztítsa a mulandó formákat, hogy új alakzatok keletkezhessenek belőlük. És mivel legyőzte önmagát, és tökéletes uralomra tett szert az erők fölött, a Jóga Urává lett.

Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A végső értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindehhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.

De a világok benépesítése még hátravolt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét. Az Egy tehát kettéosztotta önmagát. Egyik feléből, létesítő akaratának erejéből lett az első Atya:

Szvájam-bhúva, "Az Önmagában Létezőtől Származott"; a másik feléből, a mindent magába foglaló és formáló Természetből pedig az első Anya: Satarúpá, "A Százalakzatú".

Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek. Az első leányokat Brahmá férjhez adta az ős Életfakasztóhoz, a többi fiak és leányok pedig egymással keltek egybe.

Az első fiak között az élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt. Feleségül kapott tizenhármat az egyik Ősbölcs, Daksa hatvan leánya közül. Kasjapa első asszonya, Adití, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és a harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világra hozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit.

A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az Egyetemes Törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

(Baktay Ervin feldolgozása)

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár –Országos Széchenyi Könyvtár