Beney Zsuzsa : A gyermek

Vér, verejték, mondják, de nehezebb
mint az elmondható, az ujjakat
karommá merevítő görcsök, az egész test
hullámzása, egyre rövidülő

pihenések a kicsavarható
lepedőn, a másra-nem lehet figyelni
fájdalom, kozmikus morajlás, a föld
megrepedése, fénysugár-szökőkút:

egy új teremtmény. Itt, ezen a csúcson
házak-övezte téren, napsütésben
úgy lebeg mint a Kisded látomása
a lenne, a van és a nem lehet közt

                                                                                 2006.02.05.

Efraim Staub: Látomás

Sétálok esti csendben,
de hajt a képzelet
fékezném egyre léptem
de jaj! Most nem lehet.

Futok, s velem szaladnak
a fák, s a házfalak.
Kiáltanék a csendben,
de jaj, most nem szabad!

Fal mellett kék lidércek
űzik az árnyamat
nyomukban sárga ördög
és zöld manó halad.

Rohan velem a felhő,
rohan a Hold s a Nap,
amott egy üstökös száll
s a felhőbe harap.

Végtelen hosszú út ez.
Lábam nem bírja már,
de futni kell, rohanni.
Nyomomban a ragály.

Hová lehet szaladni?
Lángot vetett a Nap.
Elém vág és sietve
a fák lombjába csap.

Szaladjak? Vagy megálljak?
Mennék, de nem lehet.
Köröttem száz lidérc áll,
s ezer manó nevet.

(2006. 02. 10.)

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma      

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.   - Lepke - mesélte, - igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem... És most nem tudom,   most nem tudom - folytatta eltünődve -, mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? -   Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! - Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! -   Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,   és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.

                                                                             2006. 02. 19.

Korai kikelet

Goethe

Kikelet, itt vagy?
Ilyen korán?
Újra vidíthat
fény, sürü árny?

Völgy, liget? Ó, hogy
csörg a patak!
Ezek a dombok?
Ez az a pad?

Ég tüze! friss kék!
Bérc, ragyogó!
Hal nyüzsög ismét:
arany a tó.

Lomb köze tarka
szárnysuhogás:
mennyei kardal
zeng, fuvoláz.

Nyílik a bimbó
a nap elé,
zümmög a ringó
szirmon a méh.

Mozdulat, illat
kél, remegő,
izgat és altat
a levegő.

Újra - mi lobban?
Rezzen a szél,
s bár a bokorban
máris alél,

láng üti, boldog
tűz a szivem:
Oszd meg e sok jót,
Múzsa, velem!

Tegnap még sírtam,
s ma nevetek?
Húgaim, itt van,
akit szeretek!

(Szabó Lőrinc)

Csien Csung-su: Az ablak /Kiss Marcell fordítása/

Tavasz van megint, újból gyakrabban lehet kinyitni az ablakot, és ahogy a tavasz beoson rajta, az ember nem maradhat meg a szobában, ezért kimegy az ajtón a szabadba. Azonban a szobán kívül még túlságosan is olcsó a tavasz. Mindenhol csak napfény, de cseppet sem olyan ragyogó, mint a szoba homályát megtörő fénysugarak; mindenhol a naptól ellustult szél, mely egy cseppet sem olyan erőteljes, mint a szoba nyomottságát felkavaró fuvallat.

Még a madárfütty is közönséges és fakó, érezhetően igényli a szoba csendjének kontrasztját. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a tavaszt az ablakkeretbe foglaltan kell szemlélnünk, még a bekeretezett festménynél is inkább.

Gyakran gondolok arra, hogy az ablak a szoba szeme.

Az ablakon ki kehet nézni, de a kint tartózkodók is belátnak rajta, úgyhogy a zsúfolt helyeken élők függönyt használnak, hogy megóvják magánéletüket. Ha este látogatunk meg valakit, csak meg kell néznünk, világít-e az ablaka, és általában meg tudjuk állapítani, hogy otthon van-e vagy sem, nem kell az ajtóban kérdezősködnünk.

Akárcsak mikor egy szó elhangzása nélkül meg tudjuk állapítani a másik ember szeméből a szándékát. Az ablak bezárásának haszna olykor hasonlatos a szem lehunyásához. Számtalan dolog van égen és földön, melyeket csak becsukott szemmel pillanthatunk meg, például az álmok.

Mikor túlságosan zajosnak találjuk az ablakon túli emberi világot, becsukjuk az ablakot és hagyjuk, hogy lelkünk szabadon kószáljon, nyugodtan álmodozzon. Összekapcsolódik olykor az ablak és a szem becsukása.  
 Ha nem lelünk örömet az ablakon túli világban, haza akarunk térni, látni akarjuk régen nem látott rokonainkat, de csak mikor alszunk, lehunyt szemmel kutakodunk álmunkban, lehetséges ez?, akkor mindenekelőtt be kell csuknunk az ablakot.

 Mert egyelőre csak tavasz van, hűvös még a levegő, nem maradhat nyitva az ablak éjjel-nappal.