|
2006. január
Újévi köszöntőként: Ősi ír áldás? Szabolcsi Erzsébet, haikui; Weöres Sándor: A tündér; Beney Zsuzsa téli haikui; Pilinszky János: Introitusz; Okakura Kakuzo: Teakönyv
Újévi köszöntőként: Ősi ír áldás
Áldott legyen a rád hulló édes, lágy eső!
Hulljanak lelkedre a cseppek, és csalogassák ki a virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő!
Áldott legyen a nagy vihar is!
Rázza meg lelkedet, hogy fényesre és tisztára mossa, sok kis tavacskát hagyva benne, amelyekben megcsillan az ég kékje és időnként egy-egy csillag!
Legyen áldott a fény, mely rád világít, és a fény, mely benned van!
Az áldott napfény sugározzon be téged, és melegítse szívedet, míg úgy nem dobog mint a kandalló tüze!
Így minden barátod jöhet melegedni hozzád, s még az idegen is.
Sugározzék két szemedből a fény, mint az ablakba állított mécses, mely a viharban a vándorlókat hívogatja.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség, hogy mindenütt kedvesen fogadjon, bármerre vezessen utad.
Legyen a föld puha, amikor a nap terhétől fáradtan lepihensz, és legyen könnyű, amikor majd fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted, hogy lelked kiröppenhessen és elszállhasson fölfelé, és elérje útja végén az Istent!
2005.december 30.
|
Szabolcsi Erzsébet
Múlt álmok fagytak
reggelre ablakomra.
Csipkehideg tél.
Haldoklik a nap,
Tétovázik egy sugár.
S felragyog a hó.
Friss hóesésben,
táncoló pelyhek között
én is táncolnék!
Hópiheálom:
élni örökös télben
örökké szállva...
Deres rét fölött
hófelhők lebegnek. Éj.
A hold is reszket.
Jégvirágillat.
Lágy vonalú ábrándok
fagyott páncélban.
Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom.
Szuroksűrű csönd....
Tél - zizeg a hó. Fázol?
Betakar az éj... | |
| |
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.
Bóbita Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében. 2006.01.10.
Beney Zsuzsa haikui
Téli este. Jégbefagyott világunk.
Az év köre bezárta
önmagát.
Megfagyott faágak zengenek.
Soha föl nem olvasztható
üveghang.
A tiszta hó önmagának világít.
Átitatja a komor éjszakát.
Fehér sötétség.
Vonalak és erek: a jégvirág
levelei. Belül üres
csatornák.
A hó lassan beszivárog a földbe.
Fehérebb és fagyottabb
odalent.
Éjszakai szélben a porhó
alig hallható zizegő redői.
Selyemcsend.
Birsalma illata, tűzropogás.
Otthon. A tél ködében
Eltünő.
Havazás. Megszámlálhatatlan
csengettyűt ráz a szél.
Fehér csend.
(2006. 01. 20)
Pilinszky János: Introitusz
Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehunyja,
és leborulnak mind az angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?
A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet. 2006.01.29.
Okakura Kakuzó: Teakönyv
A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifinomult módja. Japán a XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kultusza a szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.
Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás – látszólag – semmiért. – Vihar egy teáscsészében! – tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül.
Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége felett. Az ízében rejlő sejtelmes vonzerő ellenállhatatlan és eszményi itallá teszi a teát. Nem is késlekedtek a nyugati humoristák a tea aromájával fűszerezni gondolataikat! A tea nem pimasz, mint a bor, nem gőgös, mint a kávé, és mentes a kakaó negédességétől is.
Samuel Johnson úgy ábrázolja magát, mint "megrögzött, szemérmetlen" teaivót, "ki húsz éven át hígította étkezéseit egy bámulatra méltó növényből készült főzettel; ki tea társaságában töltötte az estét, teával enyhítette az éjszaka gyötrelmeit, s teával köszöntötte a reggelt."
Charles Lamb, aki köztudomásúlag rajongott a teáért, az eszme lényegére tapintott, mikor bevallotta, hogy nem ismer nagyobb örömöt a titokban végrehajtott jócselekedetnél, melyre – úgymond – "véletlenül" derül fény. A teafilozófia ugyanis nem más, mint a szépség burkolt ábrázolása, azért, hogy a közönség maga fedezhesse fel, sejteni engedve csupán, amit félünk nyíltan megmutatni. Ritka képesség a higgadt, mély öniróniára, s ilyen maga a humor – a filozófia mosolya.
Vang Jü-cseng magasztaló szavai szerint a tea "esdeklő szavak módjára árasztja el a lelket, enyhén kesernyés zamata pedig a jótanács utóízére emlékeztet".
Szu Tung-po a tea makulátlan tisztaságának erényéről ír, mely éppúgy ellenáll a rontó hatásnak, akár az igaz ember.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
