2005. szeptember
Hamvas Béla: A virágszedés lélektana;
Weöres Sándor : Vonzás;
Hamvas Béla: Aranynapok;
Henri Viscandi: Meghallgatott imádság;
Köd a fényben...;
Reményik Sándor : Kegyelem;
Márai Sándor: Ég és Föld/Pillangó
Hamvas Béla: A virágszedés lélektana
A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai pszüchai oszmóntai kat' Haidén.
Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.
Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörüségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.
2005. 09.05.
Weöres Sándor : Vonzás
Hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. Átléptünk a hegyen, fogjátok a füzért mindkét hegyoldalon. Lejtünk a tengeren, fogjátok a füzért mindkét partoldalon. Szállunk az égen át, a csillagok között, hosszú a virágfüzér kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. 2005. 09. 05.
Hamvas Béla: Aranynapok
Melankólikus, idilli révedező...
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok.
A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
(2005. 09. 12.)
Henri Viscandi: Meghallgatott imádság
Erőt kértem az Úrtól,- s Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani Előmenetelt óhajtottam,- gondolkozó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem,- és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. Szeretetre vágytam,- és kaptam az Úrtól bajbajutott embereket, hogy segítsek rajtuk. Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra, Semmit nem kaptam, amit kértem és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat! 2005.09.12. ; 19
Köd a fényben...
Az eget kémlelem...elment egy lélek...ahogy a repülők csíkot húznak az égen, talán, a lelkek úgy költöznek fel a mennybe...köd-vonaton robognak, köd-repülön suhannak, köd előttük, köd utánuk… Miért? Miért kellett gonosz halál, elrabolnod a lelkét? Mit tett ő ellened? Ilyenkor mindig, mindig lelassul az idő, átértékelődik minden, most valahogy nem érdekel, mit fogok holnap reggel enni, miért van ennyi francos szúnyog, vagy épp mi megy a tévében? Megmagyarázhatatlan letargia lesz úrrá rajtam...a múlt héten még élt, mosolygott, beszélt, örült, szomorú volt, félt...élt...most nincs többé sehol, eltűnt, mint köd a fényben... Üres érzés…légtelen…fénytelen…nem ismertem, de láttam, és éreztem, valahogy tudtam, jó ember, jó lélek...Miért őket? Miért őket rabolod el, Halál?
A sírkereszten biztos úgy áll majd, élt 28 évet... Élt? Élt...hogy élt, utolsó öt évében betegen élt…és előtte? Boldog volt?…nem tudom…nem ismertem őt...vagy mégis? Néha elég valakivel pár szót váltani és az ember tudja, hogy jó lélek… Miből? Nem tudom, talán soha nem is fogom megtudni… Most ismét feltekintek az égre, a repülők eltűntek…a köd megsemmisült…remélem a lelke is felért az örök menny birodalmába…lassan naplemente lesz…a fekete kereszt eltakarja a legerősebb fényt, de aztán ahogy a nap alábukik a horizonton úgy váltakozik a fény, szórja a nap utolsó melegítő sugarát….talán a halottak lelke adja a fényt és melegít, talán a napban gyűlik össze, hogy fénye bevilágítsa az emberek szívét, talán ezért tudunk újra és újra továbblépni, újra másra gondolni, célt kitűzni…nem ismertem őt... Érzem ahogy a nap utolsó sugara, a két hónapos kisfiú csöpp szívet melegíti…a kereszt még mindig áll…de a nap holnap újra feljön, újra erőt ad, hisz a földön még élnek lelkek, kiknek dobog a szívük…
2005.09.19.
Reményik Sándor : Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem. 2005.09.26.
Márai Sándor: Ég és Föld
Pillangó
Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gondolat, mint a pillangó, de te éppen másra figyeltél. Valaki beszélt, valamire vágytál, valami kínzott vagy elfoglalt. S mikor utánanéztél, már elröppent a gondolat, mint a pillangó…
Ezért tanuld meg, hogy gondolkozni nem is lehet elég figyelmesen. Nem élhetsz eléggé készenlétben, ha gondolkozni akarsz. Mert néha megvillan az a kis ötlet, mely nem éppen világraszóló; talán csak tetszetős, valami, amit érdemes óvatos ujjakkal megragadni, gombostűre fűzni és üveg alá állítani, örökre; s ha nem figyelsz oda, továbbrepül ez a színes semmiség, s nem tér vissza soha többé, s üresebb és szegényebb lesz a világ. Figyelj a pillangóra, amint átlebeg az értelem fénysugarán, villogva, himbálva és táncolva, s ne légy soha lusta, fáradt vagy közömbös, kinyújtani utána kezed.
2005. 09.26.
|