Jóslás a trágyaözönről

          Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett az európai ember kezdettől fogva és mindinkább, ürülékéből rendszert, törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzzel, hatósági pecséttel rangos testülettel őriz és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket. Lassanként az emberiség egész ürülék -metropoliszt emelt maga fölé, mely most, a húszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor az eget ostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön. Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad. 
          Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármilyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz többé.

                                                                     Weöres Sándor: A teljesség felé c. könyvéből

                                                                                                                     2007.12.09.

 Karafiáth Orsolya: Aláfestés  

1. Még nem tudom, mi az, mi visszanéz. S ha néz, hol érzi meg az arcomat. Akárhogy is, csak részletet mutat. Látvány alatti sejtett másikat. E festmény, Művésznő, ez nagyszerű! Ki tudja, mennyi réteget takar. Egyszerre pasztell, akril és olaj – egyszer medál, egyszer vászonnyi fal. Rejtély, ha akt, ha arc, rejtély ha tájkép, s nem attól, hogy csupán én láthatom. Rejtély, ha nincs, ha vélném más jogon – s nem attól, hogy csupán én láthatom. 2. Ha kérdezi, nincs válasz, sem titok. Csak szín alá futó, finom ecset, csak szín mögötti változó fehérség, átfestett áradások, tengerek. E kép alól most éppen jazz szivárog. E kép alól most fáradt film pereg. Mutatja Önt, de engem is, míg vártam, régebbről, mint ahogy megérkezett. Ha kérdezi, nincs válasz, sem titok. Se máz, se másik sík, se új keret. Felül marad, mi kopni úgyse merne. Nézzen, s a kép: enyém. Ettől lehet.

                                                                                                                                                           2007.12.09.

  Ady Endre: Békesség ünnepén              

Békesség most tinéktek, emberek. Övendezzél, derék világ, Hangozzatok, jámbor legendák, Zsolozsmák, bibliák, imák. Kicsi gyertyák, lobogjatok föl, Bóduljunk tömjénnek szagán!… Szép dolog ez!… Így kell csinálni Minden karácsony-éjszakán… Hejh, szép az istenes legenda, A csillag, a jászol, az élet, Ki lehetne még vele húzni Talán még néhány ezer évet… Békesség hát néktek, emberek, Örvendezzék a vak, a béna: A jászol benne van a legendában S a jászolban benne a széna… Különben is az élet csupa vígság, Útvesztőkből csillag vezet ki, A pásztorok és bölcs királyok Szinte futnak - egymást szeretni S a betlehemi félhivatalosban Miként egykor meg vala írva: Mindenkit jászolánál várja Az arany, a tömjén, a mirrha… Örvendezzél, derék világ, Harsogjatok, jó, égi villik, Örvendezzél, derék világ, Te meg vagy váltva tudniillik. Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat Ennyi kis fény tán a világnak. Odakint szörnyű nagy a kétség, Odakint szörnyű a sötétség. Odakint szörnyű vaksötétben Sirály sikoltoz, vércse vijjog, Bagoly huhog, kóbor eb szűköl… Odakint valami nagy titkot Rejteget a sötét világ, Jó lesz mormolni szaporábban A szent zsolozsmát, bibliát. A föld könnyektől terhesült meg S a terhesült föld ing, remeg, A vajudó kínnak gyümölcse Nem lehet más, csak szörnyeteg… Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt És rettentett a földgolyón, Vad orkánban kitörni készül, Világot törve, rombolón, Évezredes tragédiának Bosszuló vége fenyeget, Vad-éhesen, vad harcra készen Állnak iszonyú seregek… A Messiást nem várják immár, Nem kell többé a Messiás, Hazug a megváltás meséje, Szentségtelen a szentirás, Hazug minden, amit az ember Évezredekkel istenné tett, Csak egy igazság - közös jussú S egyenlő végű - ez az: élet… Ám ne nézz ki az éjszakába, Örvendezzél, derék világ, Hangozzatok, jámbor legendák, Zsolozsmák, bibliák, imák, Ne halljátok a föld-dübörgést, Menjen tovább a szürke élet, Közelg a földi végitélet… Addig lobogj csak, kicsi gyertya, Harsogjatok csak, égi villik, Örvendezzél, derék világ, Te meg vagy váltva tudniillik.

                                                                                                                                                            2007.12.23.

 Gárdonyi Géza: A tűz

          Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.
         A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.
         De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok – mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.
          A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép is.
          Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete.
          A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; – soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

                                                                                                                  2007.12.23.